4. fejezet

Annyira szégyelltem magam, hogy arra már nincs szó, persze Grace és Amy jól szórakoztak mögöttem. Sűrű bocsánatkérések közepette, megszabadultam Kurt-től. Nem fogok nagyon megdöbbenni, ha holnap szól, hogy húzzak a fenébe, ha ennyire lehetetlen egy alak vagyok. Őszinte legyek soha nem érdekelt, hogy mit gondoltak rólam, de most égetett a vágy, hogy megmutassam Sam-éknek, hogy nem olyan vagyok, amilyennek látszom. Tehát nagyon dühös voltam a barátnőimre. Nem néztem rájuk, és úgy küldtem haza őket. Már nem volt olyan jókedvűk, és próbáltak bocsánatot kérni.
- Nehogy már, emiatt küldj el Quinn. - csóválta a fejét Amy. Mellettem állt és próbált a lelkemre hatni.  Nem válaszoltam. Grace Amy vállára tette a kezét és az ajtó felé fordította. Megfordult és elbúcsúzott.
- Jó éjt!
Jó éjt, hahh. Kikísértem őket, és bezártam az ajtót. Lehunytam a szemem, de nem tudtam elfojtani a feltörni készülő könnyeket. Az ajtónak dőlve sírtam.

***

Tudjátok, ha egész éjjel sírtok, jobban mondva, álomba sírjátok magatok, akkor reggel nyűgösen ébredtek? Az arcod és a szemeid nem úgy néznek ki, mint egy normális emberi testrész.
A szemeid úgy összezsugorodnak, a felpüffedt arcodhoz képest, hogy
kételkedsz abban, hogy a szemed az vagy két mandula az.
Lefekvés előtt írtam egy sort Kurt-nek.
"Szia, Kurt.
Annyira sajnálom. Holnap megbeszélhetnénk a folytatást.  - Quinn."
Ha lesz, írtam az utolsó két szót, de nyomban ki is töröltem. Ne legyünk pesszimisták! Inkább realisták. Szóval az "új" felfogás módom szerint, Kurt ilyesmit ír, majd vissza:
"Szia, Quinn.
Úgy döntöttünk Sam-mel, hogy nem vállaljuk veled a duettet. Kurt HS."
Hogy megrövidítsem a szenvedésem, elmentem bevásárolni. Addig tengődtem a bevásároló központba, hogy csak estére értem haza. Cafatokban lógó idegekkel kapcsoltam be a laptopot. Várt az a bizonyos üzenet.
"Szia, Quinn.
Úgy döntöttünk Sam-mel, hogy a Royal-t, Lorde-tól dolgozzuk fel. Elküldtem a felosztást, várunk két hét múlva, addig még beszélünk. Kurt HS" . Végül is kitartó emberek.

Még aznap megbeszéltük a részleteket. Begyakoroltam a dalt, és vártam, hogy találkozhassak a srácokkal. Igen, alig vártam, hogy többet ne találkozzak velük és persze már nem tűnt olyan jó ötletnek, hogy nem magamnak, hanem nekik éneklek. Napról napra egyre rosszabb ötletnek tűnt. A hangulatom a béka segge alatt volt, két hétig ki sem mozdultam a házból. Féltem, hogy ujjal fognak mutogatni rám. Hogy kiröhögne. A legjobban meg attól, rettegtem, hogy találkozom Bennel és nem bírnám ki. Így inkább a szobám rabja voltam. Mániákusan rendbe raktam mindent. Kétnaponta felmostam, és sepregettem. A ház ragyogott. Anya büszke lenne rám.

Így telt az a bizonyos két hét. Párszor beszéltem telefonon Kurt-tel, és Skypon megmutattam, hogy mennyire tudom a dalt. A nap fénypontja volt, ha valakivel beszélhettem.

*Két héttel később*
Bepakoltam pár ruhát és a gitárom. Millie-t Grace-re bíztam, hogy ne haljon éhen. Ha jobban belegondolok, akkor nem is olyan biztos, hogy nem felejti el... Ezért Millie tálját bőségesen megtöltöttem étellel és vízzel. Biztos, ami biztos.

Harminc perc alatt elértem Bluebell-t. Tanácstalanul bolyongtam körbe és körbe. Sikerült jó pár autóst magamra haragítanom, mert iszonyat lassan mentem. Addig dudáltak rám, hogy már csengett a fülem. Mérgesen lehúzódtam. Előhalásztam a telefonom. Megkerestem Kurt számát és hívtam. Egy, kettő, három,... nem vette fel. Remélem, nem most van, a lusta vagyok feltölteni a telefonom napja...
Ráhajtottam a fejem a kormánykerékre. Tanácstalan voltam. Hogy lehetek ilyen hülye? Ki nem kérdezi meg a 21. században, hogy mi a címe? Párszor lefejeltem a kormányt. Annyira, hogy hangot, adott, a dudát fejelgettem, halálra rémisztve néhány gyalogost, akik mellettem haladtak el.

Csengett a telefonom. Felkaptam és a fülemhez tettem.
- Kurt hova a francba kell, menjek?
- Loon Lane, 9/124.

Igen, ez mind stimmelt, csak épp nem Kurt volt a vonalban...

3. fejezet

Sam nem jelent meg a beszélgetés során többször. Kurt másként viselkedett és egy óra után elbúcsúztunk. Átküldte a dalt, de ahogy elolvastam rögtön sírtam. Bekarikáztam a részeim és a fiók mélyére dugtam. Két hét és megint elő kell vennem. Kikapcsoltam a telefonom a laptopom és elmentem zuhanyozni. Egy órán keresztül áztattam magam és sírtam. A könnyeim összekeveredtek a lehulló cseppekkel. Üres érzés tátongott a szívemben, amit egy óráig kitöltött a Kurt–tel való beszélgetés. Kicsit zavart, hogy Sam nem köszönt, de nem érdekelt. Ben, volt az, aki belekúszott a gondolataimba. Éreztem az illatát, az érintését, és láttam az arcát a csukott szemhéjaimon is keresztül. Szaporán kapkodtam a levegőt. Hányingerem lett a forró víztől és szédültem is. Ideje kiszállni.

A közös dalunkra gondoltam. Egy jeges kéz markolta a gyomrom, és gombóc nőtt a torkomba. Menni fog. Suttogtam a tükörnek. Menni fog. De miért kell az embereknek magunknak is hazudniuk? Nem elég másnak? Még magunkat is becsapjuk és ámítjuk, a minden rendben van állapotot.

Felhívtam Amyt és Grace–t, hogy jöjjenek át. Ők voltak a legjobb barátaim. Most rájuk van szükségem.

Nem egészen egy órával később átjöttek és pizzát is hoztak. Kényelembe helyezték magukat és rögtön enni kezdtek. Én nem nyúltam a pizza szeletem után. A szagától felfordult  a gyomrom.

Grace megrágta a falatot és rám nézett.

– Szakítottatok igaz?

Váratlanul ért a kérdése. Nem válaszoltam.

– Honnan tudod?

Amy tágra nyílt szemekkel pislogott, és az ujjait tördelte. Nem nézett egyikünkre sem. Kicsit furcsán viselkedett, de elvakított a fájdalom. Grace komolyan meredt rám. sóhajtott és letette a pizza szeletet. Elfutotta a könny a szemem. Grace áthajolt az asztalon és átölelt. Nyugtatóan simogatta a hajam, amíg kisírtam magam. Hüppögve bontakoztam ki az öleléséből. Megtöröltem a kézfejemmel a szemem és az orrom. Megismételtem a kérdésem:

– Honnan...?

Amy rám nézett, majd Grace–re.

– Nyögd már ki Amy, mert én nem mondom el, mert jobb, ha nem tőlem tudja.

Amy az ujjait nézte és halkan megszólalt.

– Az egyetemen mind erről beszélnek. Tudod itt a nyár és most mindenki kedvesebb, na meg beszédesebb is... Sok mindent hallottunk, és már egészen érdekes pletykák is terjengnek.

– Mint a futótűz. – bólintott szomorúan Grace. Megismételtem. Mint a futótűz...

– Sajnáljuk Quinn, de én örülnék, hogy megszabadultál attól a seggfejtől – Grace olyan volt, mint az időjárás. Hol sírt, hol nevetett. Hol valakit szidott, hol dicsérte, de ő ilyen.

– Hát én nem. – hazudtam. Egy nap alatt a második! Wow, új rossz szokás a láthatáron?

– Kisanyám szerintem mehetünk pasizni! – kurjantott Grace. Amy fészkelődött. Grace megforgatta a szemét, erre meg Amy kicsit elpirult. Nem értettem a testbeszédüket. Nem kellett rá kérdezzek Grace azonnal közölte:

– Amynek valami csávó összejött, de nem lehet kihúzni belőle egy szót sem. – fintorgott mellettem.

Tipikus. Mélyen kussol a dolgairól. Vagy van gerince és nem keserít jobban el. Amy jó barát. Hangosan csak ennyit mondtam:

– Amy ne hagyd, hogy átbasszanak. – sóhajtottam. – Mindegy ki, és honnan jött, ha szeret, semmi nem számít.

Haloványan bólintott és rám nézett. Akkor semmit nem érzékeltem a körülöttem hullámzó szarból.

Grace addig csacsogott, hogy sikerült  jobb kedvre derítenie. Meséltem nekik Kurt–ről, és a duettről. A Sam témát csak felszínesen súroltam. Az ember nem tud eleget mondani egy szószátyárnak, hogy ne érezzen késztetést a további kifaggatásra. Említettem, hogy Grace szingli? És hormon túltengése van?

– Te ezekkel a csávókkal fogsz énekelni? – sikkantotta Grace. Összecsapta a tenyerét és legörgette az oldalt. Megnézte Max, Sam és Kurt összes létező képét, és kommentálta.

– Van barátnője? – bökött csillogó szemekkel Sam–re.

Megfogott. Nem tudtam, így lázas kutatásba kezdett Amy társaságában, amíg hoztam valami ehetőt. Belülről mart a féltékenység, amikor Grace a nyálát csorgatta Max–re vagy Samre.

Felsiettem a lépcsőn. Csend. Túlságos nagy csend. Berontottam.

– Mi bajod Grace? – néztem rá.

Grace a laptop mögött savanyú képpel nézett vissza rám. Amy kifejezéstelen arccal meredt a képernyőre. Mi bajuk?

– Biztos tudni akarod? – sóhajtotta. Megmasszírozta az orrnyergét és lehunyta a szemét.

Ledobtam az ágyra a kétchipses zacskót, amit hoztam. Amy mellé sétáltam és lehajoltam, hogy lássam a képernyőt. Grace hangosan olvasta.

– Sam Tsui meleg? – kezdte.

– Tessék? – elnyílt az ajkam. A számmal o–t formálva hallgattam Grace–t.

– A Youtubon feltörekvő fiatal énekes nemi identitása kérdéses. Sokak szerint meleg, ő azonban nem állt elő cáfolattal. Hallgatás beleegyezés, tartja a közhely. Mindenesetre egy kiváló énekesről beszélhetünk. Végül is mindegy, hogy a lányokat vagy esetleg a fiúkat szereti, a hangja beszél helyette. – fejezte be drámai hangsúllyal Grace.

Teljesen kiborított a cikk. Nem vagyok oda a homoszexuális emberekért. Nem ítélem el őket, de nem is fogadom el. Hagyjanak békén...Most mi lesz? Tudok így énekelni, hogy tudom? A franc egye meg Grace–t!

– Nos? – köszörülte meg a torkát Amy.

– Nos...–

– Mit fogtok énekelni? – csapott le rögtön Grace.

– Egy saját dalt. – nyögtem.

– Mutasd. – parancsolt rám. Ha nem hallgatok, a belső hangomra, akkor rögtön ugrottam volna is. Álltam Grace fenyegető pillantását. Nem mozdultam és ő sem. Farkas szemet néztünk pislogással.

– Nem. egy határozott nem. – csóváltam a fejem, mert bevettette a boci szemeket. – Hagyd abba, mert rohadt csúnya vagy. – torkoltam le.

– Megbánod. – sziszegte durcásan. Visszafordult a gép felé, és csendben ügyködött valamin. Az ablakhoz sétáltam és hangosan kimondtam:

– Nem akarok Sammel énekelni. Nem a közös dalt. 

Csend. Baljós csend. Megpördültem. Amy vigyorgott, Grace meg nevetésben tört ki. Mi bajuk? Valami szivárog a házban, hogy nem képesek semmit komolyan venni. Skype csengetés. Egy, kettő...Kurt–öt hívja! Rohantam, hogy befejezzem a hívást, de elkéstem.

Kurt hangja vetett végett a röhögő görcsüknek. Homlok ráncolva nézett a kamerába. Három hülye zaklatja. Jó első benyomás...

– Szia... Sziasztok!– javította rögtön ki magát. – Miért kerestél?

– Én öhm...– felkészülés a hazugságra...

– Mondani akart valamit. – vigyorgott Grace.

– Igen? – nézett rám Kurt.

Benne vagyok a szarba...Lassan a fejem felett csap át.

– Én, nem érzem méltónak, hogy Sam dalát elénekeljem. Hadd énekeljek valami mást. Szerintem kezdjük kicsiben...

Kurt bólintott. Balra nézett, és akkor tudtam, hogy nem csak ő van ott.

2. fejezet

Teszteltem, hogy mennyi könnye van egy embernek. Csak, hogy megkíméljelek titeket a már veszélyesnek mondható folyadék veszteségtől elárulom, hogy nagyon, de nagyon sok van. Nem fogy el egy könnyen. Mondom én három órás sírás után. Ben utolsó mondata ott csengett a fülemben. Mit csinál az ember, ha kiborul egy szakítás miatt? Kiborul, elsősorban. Másodikban, ha ilyen művész lélek, mint én, énekel. A kedvenc dalainkat mind elénekeltem. Megint sírtam, teletömtem magam csokival, és megint sírtam. Így tud az ember elfelejteni valamit, ami szinte fontosabb, mint az idióta barátja. Első szakítási fázis már letudva. Kezdődik a tagadás után, a harag. Telefonon szakítani? Mekkora szemétség! És mekkora patkány. Azt hittem minden rendben van. Keveset találkoztunk, mert én zenéltem és emellett egyetemre jártam. Sokszor felhányta nekem, hogy ez a "hülye zenélésem" miatt van, de ez nem igaz. A zenélés szorult vissza és nem ő. Az elmúlt két évben kevesebb lett a videóim száma és kevesebb idő maradt a gyakorlásra. Ben nem hitt bennem, sem a tehetségemben. Ahányszor csak tehette ugratott vele és megalázott a barátai előtt. Két év után nem egy telefonhívást érdemlek..Nem úgy, hogy, én hívtam!

A túlzott önsajnálatból a telefonom csörgése rázott fel. Ben fog hívni. Tudtam! Vissza akar kapni...Lehet, hogy nem is engem akart hívni...Oh, várjuk, ez így rosszabb lenne... Az utolsó taktusok szóltak, így azonnal felkaptam.
– Már vártam, hogy hívj!
– Szia! Sajnálom, öhm dolgunk volt Sam–mel, és most volt időm felhívni...Kurt vagyok.
– Kurt? – hallatszott a csalódottság a hangomban. És nem csak az, hanem a sírás is.
– Mást vártál? – nevetett Kurt. – Te vagy az első, aki nem lelkesedett be. Vagy túl nagy kérés, az, hogy egy ilyen egyszerű, mondén, aki nem sikeres a zenei világban, együtt dolgozzon az új Christina Augilerával?
– Nem, Kurt, csak nehéz napom volt, és más hívását vártam. Ennyi. – sóhajtottam. Zavart, hogy Kurt beképzeltnek hisz. – Egyébként nem is hasonlít a hangom a Christináéhoz.
– Hát valljuk, be a videókban hasonlít, de most semmi hasonlóság. Mint aki náthás...Vagy úgy–e nem használsz autotune–t?
– Kurt! – kiáltottam fel. – Két perce nem beszélünk, de már másodjára sértettél meg!
– Sajnálom, csak tudnom kellett. Kis kellemetlenség megkérdezni, de jobb tudni. Egyébként nem válaszoltál  a kérdésemre.
Komolyan már most kiborít. A videókban kedvesnek tűnik, ennyit a könyvet ne ítélj borítóról. Ha Kurt ilyen, akkor Sam milyen lehet?!
– Nem. Nem használok, mert kétélű dolog. A videók megtekintése után jól esik a pénz, de ha koncertre kerül a sor, akkor nem szeretne égni a fejem. De használhatnék, mert nem fogok közönség elé állni, túl gyáva vagyok...
– Akkor miért énekelsz? – lényegre törő kérdés.
– Mert enyhíti a fájdalmam...–mondtam halkan.
– Nos, beszélhetnénk Skypon? Telefonon kényelmetlen. Amúgy náthás vagy?
– Rendben kapcsolom, addig is beszéljünk. Nem vagyok náthás. – a vállamra szorítottam a telefont és bekapcsoltam a laptopot. Mit mondjak, hogy egy hisztis csaj vagyok? – Millie, a macskám, most pusztult el.– csúszott ki a számon a hazugság. Millie a neve hallatára felpattant és a lábamnak dörgölőzött. bűntudatosan néztem a szemeibe.
– Sajnálom... Bekapcsoltad?
– Be. Te vagy kurtHschneider ? Mert nem szeretnék valami imposztort bejelölni...
– Igen, és határozottan nem vagyok imposztor. Most leteszem, és indítom a videó hívást.
– Várj! Egy pillanat és hívhatsz. Addig is, szia!

Lecsaptam a telefont. Borzasztó állapotban vagyok. Kócos haj, szétbőgött fej, kisírt szemek, és smink nélkül. Rohantam a fürdőszobába. Megmostam az arcom, és kisminkeltem magam. Kitéptem a fél hajzuhatagom, amint megszabadultam a lófarkamtól. Beletúrtam és rohantam a laptop mellé. Millie a kanapén aludt. Az ölembe vettem a laptopom és elfogadtam Kurt hívását.


– Végre! – mondta, köszönés, vagy Hallasz? kérdés helyett.
– Neked is, szia! – morogtam.
– Nos, akkor elmondod, hogy hol laksz?
Elkerekedett szemekkel néztem rá. Kurt halál komolyan kérdezte. Várta a választ.
– Házban. – vágtam vissza.
– Örülök, hogy nem vagy hajléktalan, de viccet félre téve a felvétel készítését kell megbeszélnünk.
– Wyncote.
Hátra dőlt a forgó székében és gondolkodott. Majd előredőlt.
– Az nincs messze. Két módunk van, hogy leforgassuk a klipet. Ha Blue Bell–be jössz, vagy, ha az utasításaim szerint leforgatod magad a részed és összevágom. Szerintem a saját verzió könnyebb, és...
– Megyek, nem kérdés.
Kurt meglepetten nézett rám. Megvonta a vállát és folytatta a locsogást a részletekről.
– Melyik dalt dolgozzuk fel?
– Sam nem tud dönteni...Vagy egy sajátot, akar, de ez olyan nem neked való...
Mérgesen fújtattam rá, és akkor jobban megmagyarázta.
– Sam csak olyanokkal dolgozza fel a dalait, amelyek illenek az emberekhez. Még nem ismerünk így ez tabu, szerintem. A hangod harmonizál, a Samével szóval, ha nincs kifogásod ellene vele duettezel. Már csak a dal kell. Van ötleted?
– Ha mondanék, se fogadnád el! – nevettem. – Rátok hagyom a döntést.
– Saját dal lesz. – jött egy idegen és mégis ismerős hang. – Határozottan.
Kurt oldalra fordult és mosolygott.

1. fejezet

Mély levegő, kamera beállítva, gitár a kezemben, a mikrofon megfelelő magasságban. De cseppet sem vagyok ideges. Ha nem sikerül újra veszem, ha meg igen, akkor csak összevágom és mehet is fel a YouTube–ra. Ahogy szokás. Általában csak kétszer kell újravennem, rendszerint a bénaságom miatt.
Imádok énekelni, de rettegek a közönségtől és a lámpalázam kezelhetetlen. Szerencsémre nem néznek millióan vissza a szobám faláról, pont ott ahol az óra van. Bele sem merek képzelni, hogy mi is történne, ha én színpadon telt ház előtt kellene, énekeljek. Nagy álmom, hogy elismert énekes legyek, de valahogy a lámpaláz nagyobb úr. Nincsen rózsa tövis nélkül.

 Két perc és kezdek.

Kamera bekapcsolva. Ismét mély levegő és csapó egy.
A dal zökkenőmentesen ment, és még sikerült kipréselnem magamból egy mosolyt is. Elpengettem az utolsó akkordokat, és eldaráltam a sablon szövegem:

Sziasztok! Itt Quinn, azaz QweenQ volt. Iratkozzatok fel és katt a tetszik gombra. Viszlát!

A videót visszanézve egész jól elénekeltem és gitároztam. Ez lesz a harmadik videóm, és remélem tetszeni fog a nézőknek. Az első videómon 3 millió megtekintés van, a másodikon csak egy. Talán ennek a dalnak nagyobb sikere lesz.

Egy órával később elégedetten töltöttem fel a videót. Szándékosan nem szoktam megnézni még két napig a visszajelzéseket. Más azonnal lesné az első két óra után, de én talán túlságosan is félek a véleményektől.
Addig is kicsit szétnézek a feltörekvő énekesek között. Itt van Elle Winter. Uh, kicsit ijesztő. Két–három videóját megnézem mire Kurt Hugo Schneider csatornájára találok.
Producer és kiváló zenész, az látszik. A videók megnézése alatt, az a kérdés gyötör, hogy milyen hangszeren nem tud játszani. Két kiemelkedően jó énekest is találtam, akik Kurttel dolgoztak. Sam Tsui és Max Schneider. És duettjük is van! Estig az ők közös dalukat hallgattam. Annyira tetszik a hangjuk, hogy nem tudok betelni velük.

Korán, hajnalban keltem, mert rémálmok gyötörtek. Teát készítettem és, hogy elüssem az időt begyakoroltam egy új dalt. Nyolckor úgy gondoltam, hogy egy kicsit elmerülök a net világában, gondosan vigyázva, hogy elkerüljem a videóm. Sikerült? Nem. Tegnap Kurt oldalán barangoltam és úgy is kapcsoltam ki. Betöltötte az oldalt, és az én videóm nézett vissza rám. Kurt a tetszik gombra kattintott és megjelent az oldalán. Az ő rajongói elárasztották a videóm és kedves kommenteket fűztek hozzá. Már 20 ezren látták! Izgatottan kaptam az ölembe a laptopot és magam tanulmányoztam a videóban. Már nem tűnt olyan jónak. De látta Kurt! És tetszik is neki! Hullámokban öntött el a boldogság. Örömtáncot jártam, a konyhától a nappaliig.
Annyira boldog vagyok! A nagy extázisban észre sem vettem, hogy van egy üzenetem is. Ki küldte? Az utolsó két alkalommal fenyegető levél jött, és két házassági ajánlat. Remélem inkább házassági, mint halált kívánó. Remegő gyomorral nyitottam meg. De senki nem akart megölni, sem felségül. Egy duett kérés volt. Kurt–től!

"Szia! Quinn! Nagyon tetszett a videód és fel szeretnélek kérni egy közös munkára. Kérlek, adj egy elérhetőséget, ahol beszélni tudunk. Üdv, Kurt."

Nyomban visszaírtam, és mellékeltem a skypom és a telefonszámom. Remegő kézzel küldtem el. Úristen! Duettezni fogok. Emberek néznek és nem az üres falam néz vissza rám. Úristen!

Felhívtam Ben–t, a barátom, hogy elújságoljam a dolgot. Egy éve voltunk együtt, de mostanában keveset találkoztunk, mert új munkája akadt. Csak a harmadik csöngésre vette fel.
– Ben! – sikkantottam, ahogy felvette.
– Igen?
– Van egy hírem. – kuncogtam. Kisétáltam a konyhába
– Nekem is.
– Az enyém várhat, mondd te! – huppantam le a konyha asztalra. Végül leszálltam és elővettem a tejet a hűtőből, hogy igyak. A vállamra szorítottam a  telefont, és a számhoz emeltem a dobozt.
– Quinnie, sajnos szerintem jobb, ha külön vállnak az útjaink... De maradhatunk barátok...
Megfagyott az erembe a vér, és hangos csattanással landolt a tejes doboz.
– Bocs Quinn mennem kell. Majd beszélünk.
És letette. Az életem felborult, mint a tejes doboz.