Annyira szégyelltem magam, hogy arra már nincs szó, persze Grace és Amy jól szórakoztak mögöttem. Sűrű bocsánatkérések közepette, megszabadultam Kurt-től. Nem fogok nagyon megdöbbenni, ha holnap szól, hogy húzzak a fenébe, ha ennyire lehetetlen egy alak vagyok. Őszinte legyek soha nem érdekelt, hogy mit gondoltak rólam, de most égetett a vágy, hogy megmutassam Sam-éknek, hogy nem olyan vagyok, amilyennek látszom. Tehát nagyon dühös voltam a barátnőimre. Nem néztem rájuk, és úgy küldtem haza őket. Már nem volt olyan jókedvűk, és próbáltak bocsánatot kérni.
- Nehogy már, emiatt küldj el Quinn. - csóválta a fejét Amy. Mellettem állt és próbált a lelkemre hatni. Nem válaszoltam. Grace Amy vállára tette a kezét és az ajtó felé fordította. Megfordult és elbúcsúzott.
- Jó éjt!
Jó éjt, hahh. Kikísértem őket, és bezártam az ajtót. Lehunytam a szemem, de nem tudtam elfojtani a feltörni készülő könnyeket. Az ajtónak dőlve sírtam.
***
Tudjátok, ha egész éjjel sírtok, jobban mondva, álomba sírjátok magatok, akkor reggel nyűgösen ébredtek? Az arcod és a szemeid nem úgy néznek ki, mint egy normális emberi testrész.
A szemeid úgy összezsugorodnak, a felpüffedt arcodhoz képest, hogy
kételkedsz abban, hogy a szemed az vagy két mandula az.
Lefekvés előtt írtam egy sort Kurt-nek.
"Szia, Kurt.
Annyira sajnálom. Holnap megbeszélhetnénk a folytatást. - Quinn."
Ha lesz, írtam az utolsó két szót, de nyomban ki is töröltem. Ne legyünk pesszimisták! Inkább realisták. Szóval az "új" felfogás módom szerint, Kurt ilyesmit ír, majd vissza:
"Szia, Quinn.
Úgy döntöttünk Sam-mel, hogy nem vállaljuk veled a duettet. Kurt HS."
Hogy megrövidítsem a szenvedésem, elmentem bevásárolni. Addig tengődtem a bevásároló központba, hogy csak estére értem haza. Cafatokban lógó idegekkel kapcsoltam be a laptopot. Várt az a bizonyos üzenet.
"Szia, Quinn.
Úgy döntöttünk Sam-mel, hogy a Royal-t, Lorde-tól dolgozzuk fel. Elküldtem a felosztást, várunk két hét múlva, addig még beszélünk. Kurt HS" . Végül is kitartó emberek.
Még aznap megbeszéltük a részleteket. Begyakoroltam a dalt, és vártam, hogy találkozhassak a srácokkal. Igen, alig vártam, hogy többet ne találkozzak velük és persze már nem tűnt olyan jó ötletnek, hogy nem magamnak, hanem nekik éneklek. Napról napra egyre rosszabb ötletnek tűnt. A hangulatom a béka segge alatt volt, két hétig ki sem mozdultam a házból. Féltem, hogy ujjal fognak mutogatni rám. Hogy kiröhögne. A legjobban meg attól, rettegtem, hogy találkozom Bennel és nem bírnám ki. Így inkább a szobám rabja voltam. Mániákusan rendbe raktam mindent. Kétnaponta felmostam, és sepregettem. A ház ragyogott. Anya büszke lenne rám.
Így telt az a bizonyos két hét. Párszor beszéltem telefonon Kurt-tel, és Skypon megmutattam, hogy mennyire tudom a dalt. A nap fénypontja volt, ha valakivel beszélhettem.
*Két héttel később*
Bepakoltam pár ruhát és a gitárom. Millie-t Grace-re bíztam, hogy ne haljon éhen. Ha jobban belegondolok, akkor nem is olyan biztos, hogy nem felejti el... Ezért Millie tálját bőségesen megtöltöttem étellel és vízzel. Biztos, ami biztos.
Harminc perc alatt elértem Bluebell-t. Tanácstalanul bolyongtam körbe és körbe. Sikerült jó pár autóst magamra haragítanom, mert iszonyat lassan mentem. Addig dudáltak rám, hogy már csengett a fülem. Mérgesen lehúzódtam. Előhalásztam a telefonom. Megkerestem Kurt számát és hívtam. Egy, kettő, három,... nem vette fel. Remélem, nem most van, a lusta vagyok feltölteni a telefonom napja...
Ráhajtottam a fejem a kormánykerékre. Tanácstalan voltam. Hogy lehetek ilyen hülye? Ki nem kérdezi meg a 21. században, hogy mi a címe? Párszor lefejeltem a kormányt. Annyira, hogy hangot, adott, a dudát fejelgettem, halálra rémisztve néhány gyalogost, akik mellettem haladtak el.
Csengett a telefonom. Felkaptam és a fülemhez tettem.
- Kurt hova a francba kell, menjek?
- Loon Lane, 9/124.
Igen, ez mind stimmelt, csak épp nem Kurt volt a vonalban...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése